Nemrég három szélsőjobboldali alkotó tevékenységét jutalmazta állami kitüntetéssel a kormány, ennek nyomán hatalmas felháborodás- és tiltakozáshullám árasztotta el a médiát. Az ország újra kettészakadt, mint minden ehhez hasonló esetben: a balliberálisok hüledeztek, felháborodtak és náciztak, az ellenoldal védelmezte magát és liberálisozott egy kicsit, a szélsőjobb pedig kedvenc szokásának engedve zsidózott és nemzetárulózott. És persze, mint mindig, olyanok is indulatosan megszólaltak, akik talán egyetlen Szaniszló-performanszot se láttak életükben, továbbá a Kárpátia egyetlen dalát se hallották. Mindenki leírta mindazt, amit húsz esztendeje minden ilyen ügyben le szokás írni. Olvashattunk a hazai szélsőjobb erősödéséről, a Fidesz-kormány fasizmusáról, arról, hogy ez mekkora gyalázat, ahogy arról is, hogy a liberálisok már megint túlérzékenykednek, illetve, hogy azok a rohadék zsidók már megint náciznak. Eközben a forint árfolyama rég nem látott mélypontra zuhant.
Huszonhárom éve folyamatosan Táncsics-díj szerű ügyek borzolják a hazai kedélyeket. A téma lerágott csont, ráadásul a három díjazott egyike, Szaniszló Ferenc az óriási hazai és külföldi felháborodás hatására (vagy talán még inkább Balog Zoltán miniszter nyomására) vissza is adta a díjat. A fontos kérdés sokkal inkább az, hogy miért tették ezt Orbánék? Miért jó az nekik, ha az ellenük lépten-nyomon felhozott balliberális vádakat szinte mindenben igazolják? Ennyire hülyék lennének? Nyilvánvaló, hogy ezt a lehetőséget nem zárhatjuk ki. Lehet, hogy az ilyen díjazásosdi inkompetens faszkalapokra van rábízva, akik hallottak valamit arról, hogy milyen faszán hazafias a Kárpátia, a Szaniszló meg mennyire keményen beolvas a világnak, és most a magyar hagyományt kell támogatni, ezek meg itt ennek az őrizői, szóval ki kell őket tüntetni, Zolikám! Eközben pedig azt se tudják, hogy kik ezek.
Lehetséges, hogy az ok ilyen egyszerű. Kínálkozik ugyanakkor egy másik magyarázat. Ennek megértéséhez azonban előbb fel kell vázolni, milyen is a hazai hatalmi szféra jelenlegi helyzete. Magyarországon momentán kétféle politikai erő van.
- Rendszerpártok (Fidesz-KDNP, MSZP, Együtt 2014)
- Rendszerkritikus/
rendszerellenes pártok (Jobbik, LMP)
A "rendszer" a jelenlegi szóhasználatban nem a kapitalista gazdasági rendszert, a polgári társadalmi rendszert vagy a négy évenkénti választáson alapuló képviseleti demokrácia politikai rendszerét jelenti, hanem az elmúlt húsz évnek a bal- és a jobb oldal váltógazdaságán alapuló, korrupt hatalmi rendszerét. A húsz év tapasztalata az, hogy a rendszerpártok sajátos szimbiózisban élnek. Érdemes tudatosítani, hogy aki ma Magyarországon az MSZP-re szavaz, az a Fideszre is szavaz, és aki a Fideszre szavaz, az az MSZP-re is szavaz. Egy rendszerpárt ellen nem lehet úgy szavazni, hogy a másik rendszerpártra szavazunk, csakis úgy lehet, ha a rendszer ellen szavazunk. Ha egy rendszerpárt a másik rendszerpártnak adja át a hatalmat, csak látszólag bukik meg, valójában a továbbiakban is jól jövedelmező parlamenti helyeket, a hatalmi elitben való további jelenlétet, busásan megtérülő önkormányzati pozíciókat, polgármesteri székeket, bizottsági tagságokat, kapcsolati tőkét és állandó médiajelenlétet birtokol. Mindez számára négy, de legfeljebb nyolc éven belül garantált visszatérést jelent a kormányzati hatalomba. Ha azonban a rendszerpártot a rendszerrel együtt buktatja meg egy rendszeren kívüli és a rendszerrel szemben álló erő, úgy a hatalom elvesztése teljes és visszafordíthatatlan, a hatalomba vissza többé nem vezet út.
Egy rendszerpárt számára összehasonlíthatatlanul a kisebbik rossz, ha a rivális rendszerpárt győzi le, hiszen így az elpártolt szavazó a politikai libikókán marad. A legfontosabb cél tehát: nem szabad engedni a választót, hogy leszálljon a libikókáról! A libikóka ideológiája a kétosztatú polgárháborús retorika: nácizás vs. komcsizás, zsidózás vs. antiszemitázás, idegenszívűzés vs. mucsai parasztozás, Európából való kirekesztés vs. magyarságból való kirekesztés, Orbánozás meg Semjénezés vs. Gyurcsányozás meg Bajnaizás és így tovább. Minden konfliktus, ami ezen a polgárháborús libikókán tartja a magyar társadalmat, hasznos a rendszerpártok számára, ahogy káros a rendszerellenes pártoknak. A fenti logika akkor is - sőt annál inkább - működőképes, ha a Jobbik sajátosan negyvenes évekbeli retorikájával maga is részt vesz a polgárháborús érzelmek és indulatok felszításában.
2013-ban Magyarországon a bizonytalanok valamint a pártot nem választók száma a Harmadik Köztársaság története során a legmagasabb. Ugyancsak jelzi a rendszer lejáratódását, hogy a politikusok soha nem voltak még ennyire népszerűtlenek. Míg a '90-es években a harminc-negyven százalékos mutató az adott politikus népszerűtlenségét jelentette, addig ugyanezzel ma egy politikus már népszerűnek számít. A rendszer és pártjai soha nem voltak még ilyen veszélyben: széles tömegek lakják az országot, akiket már nem képesek megszólítani. Ezeket a tömegeket bármikor becsatornázhatja egy rendszerkritikus erő, a rendszerpártoknak pedig ezt minden áron meg kell előzniük.
Ha egy rendszerpárt politikája kiüresedett, ha nincsenek már elvek, miközben eredmény sincs, még mindig ott a másik rendszerpárt, mint mumus. "Szavazz ránk, mert mi vagyunk a kisebbik rossz! Lehet, hogy nem értünk semmihez, mindent elkúrtunk, és el is fogunk, a programunk hazug és érdektelen, korruptak vagyunk és arrogánsak, mindent ellopunk, ami nincs lecsavarozva, de már csavarhúzónk is van, tudjuk, hogy utálsz minket, de nem baj, igazad van, mi megértünk, csak most még szavazzál ránk, mert különben jönnek ők, és akkor vége a nemzetnek, az országnak, a gazdaságnak, a kultúrának, a demokráciának, az életnek." Egyik rendszerpárt a másik hitványságából merít legitimitást, toboroz híveket, aktivizál szavazókat. Ez a működés azonban az utóbbi időben akadozni látszik. A rendszer lassan elveszti híveit. Egyrészt mert felnőtt egy új, nem az államszocializmusban szocializálódott generáció, amelynek tagjai már nem olvasnak újságot, helyette ott van számukra az internet, és vele egy tágabb világ, ahol nem csak a rendszerpártok kapnak szót, másrészt meg kurva unalmas ez a libikóka immár azoknak is, akik sokszor szavaztak korábban a náci/bolsi démon ellen. Két rendszerkritikus párt is megjelent a parlamentben. Mit tehet egy rendszerpárt ilyen esetben? Egyetlen dolgot: igazolja a másik rendszerpárt állításait, s vele a rendszert, a kétosztatú polgárháborús ideológiát. Rövid távon talán veszít az ügyön, de hosszú távon biztosan nyer. Ugyanis nem az az érdekes, hogy ő esetleg most megy, hanem az, hogy a rendszer marad.
A be nem gyógyuló sebek időről-időre zajló szisztematikus feltépése valójában a rendszer szükséglete. A holokauszt-sérültségre, a Trianon-traumára valamint az összes egyéb történelmi sérelemre való gátlástalan bazírozás a magyar hatalmi elit legfőbb politikai tevékenysége. Ezért kell a cigányokat állatoknak nevező cikket publikálni országos napilapban, ezért kell zsidólistát készíteni. És igen, ezért kell kitüntetni olyan figurákat, akikről pontosan tudható, hogy ki fogják csapni a biztosítékot. El kell érni, hogy a zsigeri ellenérzések az elviselhetetlenségig fokozódjanak, hogy még a legkiábrándultabbak is bevonódjanak a polgárháborús diskurzusba, és elmenjenek szavazni. El kell érni, hogy a politika ne a gazdaság helyzetéről, ne a kormányzás mérlegéről és ne az ország sorsáról szóljon, hanem a huszadik század kollektív traumáinak az újra és újra átéléséről. El kell érni, hogy még azok is, akiknek régóta elegük van ebből a mesterségesen felélesztett és fenntartott kuruc-labanc háborúból, álljanak oda az egyik oldalra. Ha nem megy, semmi baj, rátesznek még egy-két lapáttal, és akkor még a húsz éves hatalmi szisztémát leleplező, az ellen cikkező néhány józan és független értelmiségi is beáll a sorba. Ha a feltépett seb nem fáj eléggé, sót hintenek rá, és a rendszer ellen létrejött kezdeményezések menthetetlenül elhalnak vagy csődöt mondanak. Mindig megvan az a tűréshatár, amit ha átlépnek, akkor nincs többé se harmadik út, se független értelmiség, se zöld gondolat, se szociális érzékenység, se rendszerkritika, se gazdasági alternatívák, semmi egyéb, csak a történelmi sérelmek: Erdély, Trianon, magyarság, Recsk, Auschwitz, ötvenhat, nácik, zsidóság, cigányok, libsik, komcsik és hazátlanok. Mindenki beáll a csatasorba, neveltetésének függvényében az egyik vagy a másik oldalra, hogy leszámoljon a gonosszal, és így ostoba fejjel igazolja, erősítse azt, pontosabban magát a rendszert.
A következő választásig minden meg lesz gyalázva. A Gulágon és Kistarcsán raboskodó, az Andrássy út 60. pincéiben agyonvert, ukrajnai munkaszolgálaton aknaszedésre küldött, a Don-kanyarnál megfagyott, Auschwitzban elégetett, kuláklistára tett, kitelepített és deportált, kirúgott és megfigyelt, kisemmizett és bebörtönzött apáink és anyáink, nagyapáink és nagyanyáink, dédapáink és dédanyáink csontjain fognak taposni, csak hogy nehogy képesek legyünk leszállni a libikókáról.
A rendszer lényegében megbukott, de még balzsamozza magát. Innentől kezdve két dologról szólhat a politika Magyarországon:
1. A bukott rendszer haláltusájáról, vagyis arról, hogy a politika minden téren, vagyis a gazdaságban, az oktatásban, a kultúrában, a közgondolkodásban és a jogállamiságban egyaránt deficites.
2. A hideg polgárháborús konfliktusok újratermeléséről.
Ami bukás a rendszerpártoknak, az fennmaradás és működés az országnak. Ami fennmaradás és működés a rendszerpártoknak, az bukás az országnak. A rendszerpártok hazaáruló, nemzetvesztő politikát folytatnak, egyéni és csoportérdekekért álkonfliktusokat gerjesztve mondják fel a nemzeti érdekek valódi képviseletét.
A hideg polgárháborús konfliktusok öncélúnak látszó provokálása a rendszer érdeke és az ország ellenérdeke. A szemérmetlen hangulatkeltésre, az emberi normákat alulmúló pszichológiai támadásokra adható egyetlen helyes válasz az, ha a választó lezárja az érzelmi csatornáit. Nem engedi magát provokálni, mert tudja, hogy a lelki-pszichés örvénybe való bevonódással a komfortos közérzeténél sokkal többet veszíthet: egy egész országot. Csak akkor lesz esély a rendszer leváltására, ha a rendszerpártok nem tudnak többé rájuk leadott szavatokat kicsikarni a választókból, vagyis mindnyájunkból azzal, hogy őseink csontjain taposnak.
szigorúan függetlenül. És nem ám arról van szó, hogy a „zsidó” szó a „nemzetietlen” szinonimája lenne - ahogy régen a zsugorié vagy még régebben a kalmáré volt -, hanem a szó szoros értelmében zsidó származásúnak tüntetnek fel egyre több keresztény magyar embert.
Ismét bebizonyosodott, hogy a Führernek mennyire igaza volt, amikor azt mondta, hogy ha nem lennének zsidók, ki kéne őket találni. A gyarapodó nemzeti radikális tábor nem éri be az ország zsidóállományával, ezért nekiállt nagyüzemben zsidókat gyártani. Amikor kezdődik a vadászidény, szarvasnak öltöztetnek be hajtót, parasztot, végső esetben még az erdészt is.
A magyarság módszeres és fondorlatos megsemmisítése zajlik nemzeti színű rongyokba csomagolva. Tiszta vérű magyarokból gyártanak zsidókat nemzeti érzelmű magyarnak álcázott fizetett ügynökök. Megbízóik nem elégszenek meg az abortusszal, a maradék keresztény magyarságot is abortálják. Két legyet ütnek egy csapásra: folyamatosan tovább csonkítják a magyarságot és ezzel egyidejűleg gyarapítják a zsidóságot. Sőt, nem csak hogy keresztényeket zsidósítanak, de a zsidó kultúrát is folyton-folyvást becsempészik a köztudatba, amikor lépten-nyomon menóráznak, dávid-csillagoznak, talmudoznak, rabbiznak, tóráznak, és még sorolhatnám. Honnan tudna az egyszerű magyar ember ezekről a fogalmakról bármit is, ha nem rágnák a szájába naponta ezek a nemzetsorvasztók?
Megbízóik nem elégszenek meg Izraellel, Magyarországon is zsidókat szeretnének látni az összes fontos pozícióban. Ezért gyártanak zsidót köztársasági elnökből, miniszterelnökből, az Akadémia elnökéből, íróból, tudósból, művészből, a magyarság színe-javából. Így érik el, hogy végül minden felelős pozíciót zsidó foglaljon el. Elzsidósítják elitünket, közéletünket, kultúránkat, életünk valamennyi színterét.
A civilizált ember wc-je szemben a barbáréval megőrzött egy csipetnyi szakralitást. Az otthon szentélye, az ágy mellett a másik nagy centrális erőtér. A kultúrember otthon van a wc-n. Nem kell attól tartania, hogy a széjjelspriccelt húgyban megcsúszik a lába és az ásóval vájt szarosgödörbe zuhan. A kultúrember számára a szarás nem kellemetlen kötelesség, amin jobb mielőbb túlesni, hanem lehetőség, hogy életének egy alapvető aktusát a maga teljességében élvezze ki.
Egy indiánnal ilyesmi sose fordulhatott volna elő. Nehogy azt hidd, hogy attól, mert az indián harcos csak úgy odapottyant, még ne lenne szarási kultúrájuk! Ha nem jár hadiösvényen, spirituálisabban és filozofikusabban szarik, mint az általad kultúrembernek nevezett sápadtarcú. Látszik, hogy nem vagy járatos az antropológiában. Olvasd csak el, mit mond Sánta Őz, az öreg sziú sámán világhírűvé lett könyvében:.”Néha az az érzésem, még a mi nyomorúságos kátránypapír viskóink is jobbak, mint a ti luxusszállóitok. Végül is az, ha csillagfényes téli éjszakán harminc métert kell megtenned sárban vagy hóban, hogy eljuss a budihoz, mégiscsak valami kis kapcsolat a természettel. Vagy nyáron, vidéken, ahol nyitva hagyhatod a vécé ajtaját, és nyugodtan elüldögélhetsz, hallgathatod, hogy zümmögnek a rovarok, a nap kellemesen melenget, mert sugarai átsütnek a vékony falemezen; nektek már nincsenek effajta örömeitek.”
Édes jó fiam, etológiából is elégtelen, tudhatnád, hogy az állatok nem csak úgy szarnak és húgyoznak, amikor kedvük tartja, ugyanis így jelölik meg a területüket, hiszen náluk a szarás olyan, mint nálunk a gondolkodás. Szimbólumot teremtenek. A civilizált ember a sterilitásból kultuszt űz, és azzal, hogy elnyomja a húgy- és szarszagot, lefojtja saját érzéki énjét, becsapja magát, aztán vakon tapogatózik, akárcsak Ödipusz, aki a saját szemét vájta ki. A szar vízzel való lehúzása jól szimbolizálja a kultúrember viszonyát saját mocskához: nem bírja el a vele való együttélést, ezért megrántja a szellem vécéláncát és a tudattalanba fojtja. Még a rokokó idején is mentálisan egészségesebbek voltunk. Egyetlen márki vagy gróf sem zavartatta magát, amikor szarnia kellett, simán odakulázott a versailles-i palota tükörtermének a sarkába. Fel is lendült az illatszergyártás! Pafüm, kölni, balzsam, rizspor. Mi a civilizáció, ha nem ez? 
A ferde keresztre nem kérdez rá senki, pedig még annak is szemet szúr, akinek szemtengelyferdülése van. A magyar nem firtatja a kérdést, mert érzi, hogy a lekvárosbödönbe ragadt a keze, úgyhogy zsebrevágja bödönnel együtt. Tudja ő a lelke mélyén, hogy nincs ez így rendben, de hát olyan régóta ferde az a kereszt, most már mit bolygatni! A külföldi meg zavarban van, nem mer rákérdezni, hogy mér' ferde, szégyelli, hogy nem tudja. Biztos benne, hogy valami oka van annak, hogy ilyenre csinálták, csak nem ír róla a Lonely Planet. Föl se merül benne, hogy ez így el van baszva, és nem javították meg. Eljött a huszadik század, az ember megtanult atommagot hasítani, aztán elrepült a Holdra. Jött a huszonegyedik. Lassan kész a géntérkép. A koronán pedig továbbra is ferde a kereszt. Még várunk a megfelelő technológiai feltételekre? Még mindig félünk, mi van, ha letörik, aztán nem lesz rajta, amíg visszarakjuk? Inkább gyártunk belőle tizennyolc másolatot, minden megyeszékhelyre ugyanolyan ferde kereszttel. Ahelyett, hogy azt az egyet kiegyenesítenénk. Pedig nincs késő. Még mindig zajlik a történelem. Ha most kiegyenesítjük, háromszáz év múlva senki se emlékszik majd, hogy valaha ferde volt.
Édes fiam! Mélységes szomorúsággal tölt el, hogy már megint hülyeségeket beszélsz. A kereszt elferdülésének legendája legalább olyan régi, mint maga a Korona. Amikor meghalt az utolsó Árpád-házi király, III. András, aki Olaszországból jött gyalog, és megmérgezték azok, akik azóta is a vérünket szívják, akkor egy bajor fajankót, bizonyos Ottót akartak a magyarok trónjára ültetni. Az meg elvesztette a Szent Koronát, ami kiesett az úttestre, de a járókelők közül senki nem merte hazavinni. Fostak tőle, mert varázsereje van! Na, akkoriban hazudták először, hogy elferdült a kereszt. Sőt, olyanokat is hazudoztak egyesek, hogy úgy elveszett, hogy meg se találták, úgyhogy hamisítottak egyet, és az van most az Országházban. Csakhogy ez az egész egy nagy szarság! Én most elmondom neked az igazat!
Utolsó kommentek